Bizony a nyelvtanuláshoz is kell önbizalom, illetve ahhoz, hogy meg merjük mutatni mit tudunk már (és mit nem) a tanult nyelvből. A kisgyerekeknek még nincsenek gátlásaik, örömmel használják az újonnan megszerzett ismereteket. Egy bizonyos koron túl (talán a tinédzserkor a határkő, de nem vagyok benne biztos) az idegen nyelvi kommunikációt erősen hátráltatja, hogy sokan félnek hibázni, cikinek érzik, hogy nem tudják úgy kifejezni magukat az idegen nyelven, ahogy az anyanyelvükön. Mivel hosszú évek tanulása kell ahhoz, hogy az ember egy maga számára már elfogadható tudásra tegyen szert, ezért igen fontos lenne ezen a gátláson túltennie magát minden nyelvtanulónak. Bele kell törődnünk, hogy hibázás nélkül nem jutunk el a célunkhoz, és ha van, aki kijavítja a hibáinkat, akkor tekintsük azt egy kitűnő lehetőségnek a tanulásra és semmiképp se szégyenkezzünk miatta.
Ha félünk megszólalni az idegen nyelven és arra várunk, hogy majd csak akkor tesszük, amikor már jól tudunk beszélni, akkor hiú álmokat kergetünk. Beszélni megtanulni ugyanis kizárólag beszéd közben lehet!
Ha attól tartunk, hogy butaságot mondunk, gondoljunk csak arra, hogy mi jut először eszünkbe, ha egy külföldit hallunk magyarul beszélni. Még ha mosolyt csal is arcunkra az “aranyos” akcentusa, akkor sem kinevetjük, hanem épp hogy becsüljük érte, hogy erőfeszítést tesz a mi nehéz nyelvünk elsajátítására és próbáljuk segíteni próbálkozásait. Nem igaz? Miért is viszonyulnának hozzánk másként azok, akiknek az anyanyelvét mi próbáljuk magunkévá tenni?
Nemcsak a megszólaláshoz kell azonban “bátorság”. Még az olvasott szövegértési feladatoknál is gyakran tapasztalom, hogy sokan nem mernek bízni magukban, elhinni, hogy amit gondolnak az jó lehet, akkor is ha bizonyos szavak jelentésével nincsenek tisztában. A szövegértés (is) egy nagyon összetett feladat. Nem kell kizárólag az idegennyelvi ismereteinkre hagyatkozni, hiszen a témával kapcsolatban valószínűleg van valamilyen háttértudásunk. Sokkal jobb eredményt érhetünk el, ha rábízzuk magunkat a józan logikánkra, ha hagyjuk, hogy a szöveg körülbelüli tartalmának ismeretében az agyunk segítségünkre siessen és nyelvtudásunk fehér foltjait kipótolja. Nem kell minden szó jelentését tudni, hogy megértsük a szöveg lényegét. Merjük elhinni, hogy egy szó, egy mondatrész azt jelenti, ami felsejlik az elménkben, hogy jelentenie kéne! Mert mit is veszthetünk vele? Legfeljebb tévedünk. Tévedés nélkül pedig nincs tanulás.